A több Oscar-díjra is jelölt A titkosügynök újabb látlelet a hetvenes évek Latin-Amerikájának katonai diktatúráiról, és bár kifejezetten erős alkotás, mégis lehetne sokkal fókuszáltabb.
Latin-Amerikában igen nehezen vert gyökeret a demokrácia, sőt, az Egyesült Államok a hidegháború alatt inkább a (szélső)jobboldali katonai diktatúrákat támogatta, legyen szó Chiléről vagy El Salvadorról. Az elv az volt, hogy jobb ma egy jobboldali parancsuralmi rendszer, mint holnap két baloldali demokratikus rezsim, amelyeket főleg a Reagan-korszakban előszeretettel bélyegeztek kommunistának a vietnámi traumát követően. Ám meglett a súlyos következménye annak, hogy elnyomó rendszerek alakultak ki a kontinensen: rengeteg bebörtönzött, megfélemlített és meggyilkolt ember. Ezen traumák feldolgozása máig az utókor egyik fő feladata. Hiába, hogy lassan kihal az a generáció, amelyik személyesen tapasztalta meg a junták borzalmait, mint arról José Padilha politikai thriller-sorozata, A gépezet is tanúskodik,
az antidemokratikus múlt beszennyezi a jelent is.
Az Oscar-díjra jelölt Argentína, 1985 már a diktatúra utóhatását, a bűnösök elleni pert járja körbe, míg Pablo Larraín netflixes horrorszatírája, A gróf egy erős metaforával ábrázolja a Pinochet-rendszert, azaz a diktátor nem csak átvitt értelemben a nép vérszívója.
Kleber Mendonça Filhótól A titkosügynök, mely négy Oscar-jelöléséből egyet sem váltott díjra, egy komplex történeten keresztül idézi fel a brazil katonai diktatúrát, és juttatja eszünkbe a közelmúlt Bolsonaro-kormányzatát is a tengerből előkerülő testrészekkel.
Habár több egy szabályos zsánersémákat mozgató politikai thrillernél, attól még lehetne sokkal feszesebb a cselekménye.
Brazíliát 1964-től 1985-ig még javában katonai diktatúra uralta. Az USA ezt a puccsot is támogatta, és el is ismerte a hadsereg által megszerzett és felállított politikai hatalmat. Cenzúra következett, és jelentősen korlátozták az emberi jogokat, a politikai értelemben gyanús egyéneket pedig üldözték és kínzásoknak kitéve bebörtönözték. Az sem volt ritka, hogy emberek tűntek el akár örökre, valamint hivatalból adtak utasításokat politikai gyilkosságokra. A diktatúra szemszögéből szerencsés módon a szabadságjogok megnyirbálásával és a politikai bűncselekmények elkövetésével párhuzamosan jelentős gazdasági fellendülés következett a hetvenes években, ezt nevezik „brazil csodának”. Majd éppen a gazdasági problémák vetettek véget a zsarnokságnak a nyolcvanas évek elején, amikor is elégedetlen tömegek vonultak utcára, és demokratikus elnökválasztást követeltek.
A titkosügynök története 1977-ben játszódik, amikor még nem pislákolt fény az alagút végén. Látszólag nincs is gond az országban, éppen a karneváli időszak zajlik, amikor az emberek jelmezekbe öltöznek és vidáman ünnepelnek. Az egykori professzor, Armando elutazik a tengerparti nagyvárosba, Recifébe, ahol felkeresi a rokonoknál élő fiát, valamint álnéven, Marcelóként csatlakozik egy ellenzéki csoporthoz, és hivatali munkát vállal, hogy kutakodjon édesanyja után, akiről alig van emléke. Közben
a tengerből egy tigriscápát halásznak ki, ami egészben lenyelt egy emberi lábat.
A korrupt Euclides rendőrfőnök úgy tűnik, nyomozni kezd az ügyben, de valójában eltüntetni igyekszik a terhelő bizonyítékot. São Paulóban pedig ismét felbukkan a színen Armando egyik ősi ellensége, az Eletrobras nevű nagyvállalatot vezető Ghirotti, aki bérgyilkosokat fogad, hogy eltegye láb alól hősünket. Armando tehát választhat: vagy elvből nem közösködik a korrupt rendőrrel, és így kockára teszi az életét, vagy behódol neki. Persze, mint mindig, a szálak ezúttal is túlságosan összeérnek. A cselekmény alapszerkezete ötletes, még ha nem is eredeti.
A sztori leginkább Fábri Zoltán Húsz óra című klasszikusához hasonlítható,
A titkosügynökben ugyanis szintén a jelenből tekintünk vissza a múltra. A történetet egy egyetemi hallgató, Flavia kutatása keretezi, bár ő elsősorban nem Armando, hanem az ellenzéki csoport vezetője, Elza miatt nyomoz és vizsgál meg hangfelvételeket és korabeli dokumentumokat. Ez a procedúra indítja be az emlékezést, és akár a Húsz órában, úgy A titkosügynökben is az egyre több és több tény feltárása révén a múlt eseményei egészen más színezetet kapnak, legyen szó Armando tevékenyégéről, vagy a rezsim propagandalapjainak hajmeresztő, de hírként közölt újságcikkeiről. Ez, illetve Flavia nyomozása fontos üzenet az utókornak és a fiatal generációnak. Hiába írunk 2026-ot, még mindig vannak a múltnak olyan feltáratlan fekete foltjai, amelyek más megvilágításba helyezhetnek történéseket. Különösen problémás ez úgy, hogy lassan tényleg kihal a zsarnokságot közvetlenül átélő és elszenvedő nemzedék. Közhely, de
ha nincs rendbe téve a múlt, akkor nem lehet tiszta lappal és a múlt tapasztalatait felhasználva egy ideálisabb jövőt építeni.
Ez sajnos bebizonyosodott Brazíliában a közelmúltban, amikor a szélsőjobboldali Bolsonaro-rezsim sok módszerében felidézte a katonai diktatúra évtizedeit, erre José Padilha kutatásai is rávilágítottak (a brazil rendező dokumentumfilmeket is készített, nemcsak játékfilmeket, és A titkosügynök Armandójához hasonlóan üldözték őt ezért).
Filho műve maga is működésbe hozza a kollektív emlékezetet, amennyiben megidézi a múltat. Az atmoszféra rendkívül erős a nyitójelenettől kezdve, és
A titkosügynök érzékletesen mutatja be a hetvenes évek Brazíliájának ellentmondásosságát.
A képi világ olyan, mintha egy korabeli filmet néznénk, kissé sárga árnyalatú, alapvetően a meleg színek uralják, ezért első látásra ez nem is egy taszító hely. Erre rátesz egy lapáttal a tikkasztó hőség, az állandó napsütés és a tengerparti, illetve nyüzsgő nagyvárosi közeg. Az ördög – így a zsarnokság – azonban a részletekben rejlik. A nyitójelenetben Armando megáll egy benzinkútnál, ahol teljesen triviális párbeszédet folytat a benzinkutassal. Csakhogy már hősünk érkezésekor feltűnik az előtérben egy kartondobozokkal letakart, oszlásnak indult holttest. Ugyan a hely üzemeltetője azt mondja, piti rabló volt, a Wagner Moura által remekül megformált Armando arcára kirajzolódó rémületből érzékelhető, hogy valószínűleg más lehet a helyzet. A később megjelenő rendőrök csak tetézik mindezt, ahogy gyanakvóan körbejárják a férfi kocsiját, majd az egyik kiszállítja belőle és igazoltatja őt, illetve átkutatja a járművet. Ebből a néhány kezdő történésből is leszűrhető, hogy karnevál ide vagy oda,
ebben az országban valami nincs rendben, mert az nem lehet normális, hogy egy hulla egy hete ott aszalódik a tűző napon,
a civilek pedig tartanak a rendőröktől. A nyitószekvencia alapján a nézőnek az lehet a benyomása, hogy ebben a rendszerben mindenki gyanús, így félnie kell a rendfenntartóktól. És ha nem vigyáz, ha nem megy le kutyába, akkor akár belőle is lehet egy olyan holttest, ami felett legyek köröznek, és amit kóbor kutyák környékeznek a benzinkút mellett.
Fontos és rendkívül groteszk vezérmotívum a cápa és a gazdátlan, lenyelt láb. A titkosügynökben egyrészt ez egy konkrét bűntárgy, amelynek kapcsán nyilvánvalóvá válik, hogy a fennálló „rendnek” köze van a brutális gyilkosságokhoz, amelyek eredményeként emberi testrészek kerülnek a tengerbe (ez volt a Bolsonaro-rendszer egyik jellegzetessége is negyven évvel később). Ehhez kapcsolódik a már említett Euclides rendőrfőnök, aki leginkább A keresztapa 2. flashbackjeiben feltűnő kiskirályra, Don Fanuccira, egy maffiózóra emlékeztet. Ő első színre lépésétől kezdve a törvény megcsúfolásának két lábon járó bizonyítéka. Mindent igyekszik eltussolni, ami akár csak egy kicsit is terhelő lehet a korrupt és zsarnoki rendszerre nézve.
Euclides pont úgy dolgozik, mint egy gengszter, visszautasíthatatlan ajánlatokat tesz,
és megpróbálja először együttműködésre kényszeríteni az embereket. Ha ez nem megy, jöhetnek a piszkosabb módszerek, amelyekkel eltávolíthatók a „kártékony elemek”. Armandót is a bűvkörébe vonja, de már akkor unszimpatikussá válik számára, amikor az egyik holokauszt-túlélőn (Udo Kier utolsó szerepe) gúnyolódik, és lenácizza őt egy ócska poén részeként. Keserűen ironikus, hogy egy szélsőséges rezsim korrupt végrehajtója nevez nácinak egy olyan embert, akit többszörösen meghurcoltak a második világháború alatt. Ebből is egyértelművé válik, hogy a brazil katonai diktatúra sem különb,
a meghurcoltakat bűnösöknek, a politikai gyilkosságokat pedig jogos eljárásoknak tekinti.
A rendszer propagandáját egy végtelenül groteszk jelenet ragadja meg érzékletesen, ami olyan, mintha egy trashfilmből vágták volna ki. Ebben megelevenedik, amit az újságok írnak, hogy önálló életre kelt egy „gazdátlan láb”, és hogy, hogy nem, éppen a homoszexuálisok találkozóhelyeként hírhedt parkban.
A cápa más szempontból is fontos motívum, bár ezen a szálon is kapcsolódik a politikai gyilkosságokhoz. Armando fiát, Fernandót visszatérő rémálmában cápatámadás éri, ezért megszállottja a tengeri ragadozóknak. Meg akarja nézni Steven Spielberg ekkor még csak kétéves klasszikusát, ám ez a korhatár-besorolás miatt problémás. Ezzel összefüggésben mégis kérdéses, hogy ha egy horrorfilm tilos egy gyermek számára, akkor miért szabad a valóságban megteremteni a horrort, vagyis kidobni egy megrágott, oszlásnak indult testrészt egy parkban, hogy a rendszer ráterelje a gyanút egy stigmatizált társadalmi csoportra. Nem nehéz összekapcsolni a katonai diktatúrát a cápával: maga a politikai hatalom a ragadozó, ami felfalja az embereket és a családokat. Fernando ugyan nem nézheti meg A cápát gyerekkorában, pontosabban a cselekmény jelenében még nem, viszont alig ismeri apját, akit a létező „cápa”, vagyis a fennálló rend üldöz.
Nem kell tehát moziba menni a horrorért, Brazíliában sokak számára az élet maga a horror.
Bár A titkosügynök kreatív módon fogalmaz meg politikai kritikát, aránytalanságai visszatartják attól, hogy egy igazán hatásos, katartikus alkotássá érjen. Teljesen elhibázott fogás ezt a marketingben „politikai thrillernek” nevezni, mivel Kleber Mendonça Filho vagy nem is akart ilyet rendezni, vagy nem ért a műfajhoz. A film legalább háromnegyed órával hosszabb a kelleténél, terjengőssége pedig „elkalandozással” jár együtt. Már a bő lére eresztett nyitójelenet is gyanús, de az még a hulla rejtélye és a megjelenő rendőrök által keltett feszültség miatt képes thrillerként működni. Ám később
Filho elveszíti a fókuszt, így rengeteg felesleges képsort szán trivialitásokra és arra, hogy a rendszer színfalai mögé tekintsen.
Ez utóbbi nem lenne haszontalan, de egy idő után nem érezzük, hogy ezekre nagy szükség lenne, mivel sokkal hatásosabb, amikor a főhőssel azonosulva átéljük azt, hogy ebben az országban még az sem garantálja a biztonságunkat, ha jóban vagyunk a korrupt rendőrfőnökkel. Egy-egy frappáns jelenet érzékelteti, milyen hatalommal állunk szemben. Felesleges bemutatni például azt, hogyan bízzák meg a bérgyilkosokat. Azonban viszonylag kevés időt töltünk Armandóval, ráadásul a cselekmény közepén nyílik egy nagy zárójel, amelyben még régebbre megyünk vissza az időben.
A legtöbb párbeszéd is inkább terjengős és céltalan, tovább nyújtva a játékidőt. Megvan a maga helye a dokumentarista realizmusnak, amikor a trivialitások és a kötetlennek ható, akár improvizált dialógusok jelentéssel bírnak. Kleber Mendonça Filho művének azonban egészen más a vállalása. Brazília történelmének egy sötét, mégis ellentmondásos korszakát igyekszik feleleveníteni, és a történelmi-politikai téma mellett az elnyomással szembekerülő egyén, tehát Armando drámáját is ki akarja bontani. Ezért meglehetősen szerencsétlen megoldás a hatvanas–hetvenes évek modernista filmjeit idéző elbeszéléstechnikai eszközök használata. Michelangelo Antonioni klasszikusai (Az éjszaka, A kaland, Nagyítás, Foglalkozása: riporter stb.) az elidegenedéssel és az értékek válságával foglalkoztak, pontosan azzal a céllal, hogy körbejárják ezeket a problémákat, erre pedig a banalitások bemutatása és a hősök bolyongása a legalkalmasabb eszközök. A titkosügynökben a főhős passzivitása azonban inkább a jelentés ellenében dolgozik, ráadásul
a cselekmény utolsó harmadában felpörögnek az események, mintha legalábbis a rendező észbe kapott volna,
hogy ő nem egy tablófilmet, hanem egy politikai thrillert szeretett volna készíteni.
A titkosügynök ismét jó példa arra, hogy a kevesebb olykor több. Működik a film korrajza, atmoszférája, és a diktatórikus rendszert is behatóan megismerjük néhány jól eltalált jelenet során. Ám ezt a történetet
határozottan el lehetett volna mesélni egy kevesebb mint kétórás játékidő keretei között is.
Wagner Moura és a többi kiváló színész is megérdemeltek volna egy összeszedettebb filmet, a nézők pedig még inkább.
A titkosügynök (O Agente Secreto), 2025. Írta és rendezte: Kleber Mendonça Filho. Szereplők: Wagner Moura, Carlos Francisco, Tânia Maria, Robério Diógenes, Maria Fernanda Cândido, Gabriel Leone, Alice Carvalho, Hermila Guedes, Isabél Zuaa, Udo Kier. Forgalmazza: Cirko Film.
A titkosügynök a Magyar Filmadatbázison.
